http://www.adme.ru/tvorchestvo-fotografy/znamenitosti-kakimi-vy-ih-ne-videli-482855/

http://lajk.hu/2015/08/10/8-titkos-uti-cel-amirol-soha-nem-hallottal/

Augusztus 5-e Havas Boldogasszony ünnepe. Ez az egyik legnagyobb Mária-ünnep.

Története

Eredete a 4. századra tehető, amikor is Liberius pápa (352-366.) idején egy János nevű gazdag patrícius és felesége elhatározták, hogy vagyonukat a Szent Szűznek ajánlják fel. A Szent Szűz álomban megjelent a házaspárnak és tudtukra adta, hogy azon a helyen, amelyet másnap hó fog borítani, templomot kell emeljenek tiszteletére.Ezért nevezték el a szentélyt Havas Boldogasszony bazilikának. A gyönyörű mozaik díszítés III. Szixtusz pápa idején készült.

Hazánk Havas Boldogasszonyról elnevezett templomai

Nálunk (és az egykori Magyarország területén) is több templomot szenteltek a Szűzanyának, pontosabban a Havas (vagy Havi) Boldogasszonynak. A leghíresebb a szegedi, találhatunk még Esztergomban - Alsódiós (Dolné Orešany), Budapesten (Krisztinaváros), Csesztén (Častá), Egyházasnádason (Podskalie), Modoron (Modra, kápolna), Pozsonyban (Bratislava, mélykuti kápolna), Selmecbányán (Banská Štiavnica, 1512), Sopornyán (Šoporňa), Zebegényben (1910). Találunk még Rozsnyóban Rozsnyó (Rožňava, székesegyház 1736), Veszprémben: Gyenesdiás (kápolna), Ötvöskónyiban (kápolna), Rácegresen, Somogybükkösdön (1754), Tekenyén (1748), Újudvaron (1894), Zalacsányban (kápolna); Székesfehérváron; Budakeszin (1733), Úrhidán (1767), Győrben: Táplány; Szombathelyen; Pécsett is: Birján (1840), Pécs (kegykápolna), Püspöknádasd (török modorban épített kápolna), Szebény (1827) ilyen elnevezésű templomokat, kápolnákat.

Pécs

Gyenesdiás

Válaszd a Szabadságot! - A Figyelem Tapasztald meg a Valóságot és maradj Csendben! Kedvenc mondataim egyike. Csodálatosan visszaadja azt, ami felé tartunk. Akivé válunk.. A magyar szavak gyönyörűek és kifejezőek, mégis gyakran nem tudjuk kifejezni azt, amit érzünk, amit tapasztalunk. Tulajdonképpen azért, mert abban a dimenzióban, ahol éppen járunk, a szavak értelmetlenek és jelentéktelenek. Nem fejezhető ki az, ami VAN. Nos, megpróbálom a lehetetlent és bemutatom, hogyan jutottam el idáig..." oda ahol most vagyok." Szívemmel kérlek, ne próbáld értelmezni a szavakat. Olvass a Szíveddel és érezd. Láss mögé...ne tégy mást...csak figyelj... ..A tisztulási folyamat már régebben elkezdődött. Talán két éve. Az intenzívebb szakasz mégis pár hónapja indult be. Tudtam, el "kell" engednem mindent, ami a félelemből táplálkozik. A régi, berögzült minták már fojtogattak. Az érzés és annak a bizonyossága, hogy ki és miért vagyok itt, mégis erősebb volt annál, hogy nem "veszhetek el." Nem merülhetek bele teljesen az anyagba. Nem veszíthetem el annak a bizonyosságát, hogy ide tanulni, tapasztalni és emlékezni jöttem. Nos. ahogyan elengedtem a régi berögzült mintákat, egyre könnyedebbé váltam. Elkezdtem intenzíven befelé figyelni. Megfigyelőként "résztvenni." Figyeltem mindent. A szavaimat, a gondolataimat, s azok összhangját. Azt mondom és cselekszem-e, amit érzek. Figyeltem, milyen érzést váltanak ki belőlem mások szavai, cselekedetei. Hatással vannak-e rám, s ha igen, vajon miért? Miért érintenek meg? Figyeltem, ki az, akit ilyenkor megérint bennem, és figyeltem, mit vált ki belőlem. Magyarán, reagálok-e ezekre a hatásokra, s ha igen, miként. De ki az, aki ilyenkor reagál? És főként, miért reagál. Nos, ennél a pontnál gyakran feltűnt, ki az, akivel azonosítom magam. Persze azt gondoltam, én már tudom, ki vagyok. Büszkén hangoztattam: Én a Lélek vagyok! Igen! Valóban. Mégis, amikor bizonyos helyzetekbe kerültem, "elfelejtettem," ki is az a Lélek. Ki is az, aki valójában vagyok. S hogy miért? Mert a félelem sokkal erősebb volt.. Annak a félelme, hogy senki vagyok. Ezért hát...látszódnom kellett valahogy. Kicsit kitűnni. Szebbségemmel. jobbságommal. Az ego mindig különbnek szeretne látszani. Kicsit másnak. többnek, mint bárki más... Figyeltem ezeket a parányi apróságokat és észrevettem, hogy mennyire "naivan" belemegyek ezekbe a helyzetekbe. Úgy, hogy észre sem veszem ezeket az ego-csapdákat. Úgy vagyok irányítva, mintha nem lennék...Egy idő után a teljes figyelmemet a megfigyelés töltötte ki. Figyeltem azt, aki "játszik" és figyeltem a környezetem. Ezek a tapasztalatok a legnagyobb tanító-Mesterek. Felismertem, hogy milyen játszmákat játszom és azt, hogy a külvilág hogyan próbál belerángatni az ő kis játszmájába. Jó játék! Nem mondom. Csak felismertem: értelmetlen. Nem azért, mert másnak értelme van, hanem azért, mert ha az ego csapdájában vagyok, soha nem juthatok közel Önmagamhoz. Vagyis nem válhatok azzá, aki valóban Vagyok. Nos, a figyelő -állásban nagyon sokat tanultam. Elemeztem, darabjaira szedtem mindennemű reakciómat. Felismertem, hogy az elmém által hol a múltban vagyok, hol a jövőben. Attól függően, éppen mivel próbáltam takargatni magam, (akivel akkor azonosultam.) Amikor valamire reagáltam, a múltból előhúzott kész, berögzült öntudatlan válaszaim voltak. Nem figyeltem befelé, hanem azonnal reagáltam. Önvédelemből (az ego védte magát.) Amikor a félelmeim felerősödtek, a jövőben jártam. Kihelyeztem magam valahová, ami még nem is volt és ott reszkettem a nagy semmi közepén a "De mi lesz ha..." kérdéseimmel. Persze, erre is mindig voltak kész válaszaim, amit a "múlt reakciók" nevű tarsolyomból húztam elő - nagy büszkén. Amíg nem figyeltem, nem láttam. Nem volt szemem a látásra. Az életemnek nevezett játékot a két véglet között futottam. Ide-oda. Hol a múltban nyalogattam sebeim, hol a jövőben ültem egy kivetítő előtt, teli szorongással. Mert "Mi lesz, ha..." Ahogy megfigyeltem a játszmáimat, rájöttem, hogy az ego "uralja" az életem. Tele voltam olyan mintákkal, amiket magamra szedtem az évek folyamán. Berögzült szokások. Rájöttem, a szokásaim rabja vagyok. Nincs olyan , amire ne reagálnék. Rájöttem, hogy boldogtalan vagyok. Az, akivel azonosítottam magam, boldogtalan, mert folyton hajszol valamit. Valami szebbet, jobbat, elérhetetlent. Valami távolit, ami már nincs itt, vagy még nincs itt. Megfigyeltem, hogy milyen könnyedén ítélkezem és bántok másokat. Megfigyeltem, hogy milyen könnyen megbántódom és ilyenkor azonnal öntudatlanul reagálok. Figyeltem. Figyeltem. Figyeltem. Ahogy egyre többet a Jelenben voltam, mindennemű ítélet és félelem nélkül, észrevettem azt, hogy az, amit és akit játszom, nem Én vagyok. Olyan formában semmi közöm hozzá. S ahogy egyre többet tapasztaltam, lehullottak rólam a rámrakódott személyiség-rétegek. A múltból hozott berögzült minták mind kioldódtak. Ahogy figyeltem, egyre hamarabb "fülöncsíptem a játszmafelelőst" és tudatosan megállítottam a filmet. S azzal, hogy figyeltem, figyelmemet a Jelenben tartottam, ezáltal nem volt rám hatással sem a múlt, sem a jövő. Sőt, nem volt semmilyen hatás. Lényem őszinte és tiszta megnyilvánulása kapott figyelmet. Egyre többet figyeltem és tapasztaltam. Egyre többet hallgattam. Ebben a Csendben maga a Létezés beszélt, szavak nélkül, a Jelen Pillanatában. Ahogy gyakrabban figyeltem, felismertem, hogy milyen világot teremtettem magamnak. Felismertem, hogy az emberek és persze jómagam is, milyen függő viszonyban vagyunk. Függünk a külvilágtól, s annak visszajelzéseitől. Függünk a tárgyaktól és az emberektől. Vagyis a környezetünk határozza meg, kik vagyunk...és mi annak hisszük magunkat. Fontos számunkra, hogy elismerjenek és mindig elismerően szóljanak rólunk és hozzánk, különben rosszul érezzük magunkat. Fontos, hogy körbevegyük magunkat számtalan felesleges kacattal, mert akkor sokkal többnek látszunk. Felismertem, hogy mindezek csupán külsőségek. Csak ideig-óráig tesznek boldoggá, s azután újra neki kell állnom keresni, mert a boldogság elillant, tovatűnt. Elkezdtem szelektálni, megörvendeztetni a barátaimat, ismerőseimet. Azok a felesleges holmik, melyek csak halmozódtak körülöttem, elengedésre vártak. Teszteltem a ragaszkodásomat. Amik számomra a legkedvesebbek voltak, azzal kezdtem. S közben figyeltem. Figyeltem, milyen érzést vált ki belőlem. Fáj-e a hiányuk, s ha igen miért? Miért ragaszkodom hozzájuk? Persze nem tartott sokáig. S ahogy elengedtem, éreztem, hogy beindult valami. Teljesen átalakultam. Felszabadultam, megkönnyebbültem. A kötések és csomók lazultak, majd eloldódtak. Egyre vidámabbá és boldogabbá váltam. A függőségek megszüntetését kiterjesztettem az egész életemre. Megvizsgáltam a kapcsolataimat, az emberekhez való viszonyomat. Aztán kaptam egy hatalmas tanítást az édesanyám által, aki tavaly szeptemberben váltott létformát. Amikor elbúcsúztam a testtől, melyet viselt, kristálytisztán ott volt minden. Megértettem. Csak az a valóban fontos, ami a Szívünkben van. Amit viszünk magunkkal. Semmi más. Minden, ami körbevesz minket, csak kellék. Nem visszük magunkkal, csak őrizzük és használjuk egy darabig. Rájöttem és megtanultam, nincs jogom ítélkezni, nincs jogom bántani senkit. Hiszen én magam is sokáig nem láttam, mit játszom. Nem láttam, kivel azonosulok, ugyanakkor meg voltam győződve, hogy az vagyok. Hatalmas blokkok oldódtak fel bennem.. Fel kellett ismernem, hogy az, aki vagyok, csupasz, meztelen. Nem tapad rá semmi és érinthetetlen. Az, aki Én vagyok, mindig a középpontjában van. Mindig VAN és figyel. Ugyanakkor felismertem azt, hogy mennyire ki vagyunk téve a külső hatásoknak, ha megfeledkezünk arról, hogy nem a külvilág határozza meg, kik vagyunk. Mert Énünk bizonyossága belülről kell, hogy fakadjon. Amit nem érint sem szó, sem cselekedet. Ez az Én-bizalomból ered, ami az ŐS-bizalom. Egyre erősebbé és határozottabbá váltam. A csapdák átalakultak pihenőhelyekké. Ahol végre megpihenhetek és boldogan mosolygok. Hiszen az, amit most élek, az a Jelen Pillanat, a Most. S akivel azonosítom magam, az Én Vagyok. A Boldogság megszületett bennem. Már nem kalandozom sem a múltban, sem a jövőben. S ha néha-néha eltévedek, megállok...és figyelek. Nem célom, hogy meggyőzzelek bármiről is. Ha néhol magadra ismersz, fellélegezhetsz. Nem szükséges boldogtalannak lenned. Persze választhatod azt is, hiszen mindannyian tapasztalunk. Nincs rossz Út. Csak Út van. S az Út, melyen haladsz, Te Magad Vagy. Önmagad mész Önmagadon át...Önmagadhoz. Nincs különbség közted s köztem. Fogjuk egymás kezét, mert EGYütt haladunk. / Syria /