A mai napon Lackfi János írását osztom meg veletek. Mi, magyarok, kreatívak, okosak és sikeresek vagyunk. Ne hagyjuk, hogy az ellenkezőjéről győzzenek meg bennünket! Merítsünk belőle erőt és legyünk büszkék!
"Kezdetnek fogott egy golyóstollat (Bíró László találta fel, 1931-ben), felrótta egy árkus papírosra csupa nagybetűvel, hogy TALÁLÉKONY MAGYAROK!, majd egy mágnessel a hűtőgépre (Szilárd Leó, 1929) tapasztotta az emlékeztetőt.
Ezek után az ablakhoz lépett, és csupán azért, hogy elhatározásához hű maradjon, egy kétcsövű vadásztávcsővel (Petzvál József, 1840) átkukkolt a szomszédba, ahol sajnos éppen nem öltözködött a szomszéd asszony. Amúgy is köztudomású, hogy a magyar nők a legszebbek a világon, bár nem tudni, pontosan ki és mikor találta fel őket.
Ekkor előszedett egy doboz gyufát, melyet a cipőtalpán már nem tudott meggyújtani, mint a vadnyugati filmek sztárjai, ezért kapta a biztonsági gyújtó nevezetet (Irinyi János, 1836). Rágyújtott egy cigarettára, melyet ugyan nem a magyarok találtak fel, hanem egy japán hiedelem szerint maga az ördög, de azért roppant jól esik a nap kezdetén, amikor a magyar ember, és az ember úgy általában még frissen kapja a vérét felkorbácsoló nikotin-ingert.
Nehéz huszonnégy óra állt előtte, tudta jól. Kicsit nézegette a hologramos matricát (Gábor Dénes, 1947) egy nemrégen ajándékba kapott CD tokján, majd bárminemű egészségkárosodás megelőzése céljából, és persze hazafias okokból beszedett egy bikadózisnyi C-vitamint (Szent-Györgyi Albert, 1931), abból baj nem lehet. Telefonált egyet a vezetékes telefonjáról, abban a jóleső tudatban, hogy a telefonközpont ötletét is magyar agy szülte (Puskás Tivadar, 1878). Automata fényképezőgépével (Mihályi József, 1938) lekattintotta a szomszédasszonyt ruhában, ez is több, mint a semmi. Betette lágy anyagú kontaktlencséjét (Győrffy István, 1959), ami járt némi kellemetlenséggel, hiszen nem volt szemüveges, és most is csak a hazája iránti tiszteletből helyezte szemgolyójára ezt a zavaró műanyag hártyát, mely némiképpen elbizonytalanította látását és térérzékelését.
Játszott egy kicsit a computerén (Neumann János, 1944), mégpedig a hipermodern háromdimenziós szemüveg segítségével, melyet élete kockáztatásával lopott el egy kutatóintézetből (Rátai Dániel, 2010). Ki mondta, hogy könnyű lenne egy igazi hazafi élete?
Ezután kirakta a Rubik-kockát, ha nem is rekorderedménnyel (Rubik Ernő, 1976), feltett egy bakelitlemezt hagyományos lemezjátszójára, és belenézett a színes tévéje műsorába is, tudva tudván, hogy mindkét találmányt Goldmark Károly Péter jegyeztette be, mégpedig ugyanabban az évben, 1948-ban. Ezek után kinyomtatta excel-táblázatba (Simonyi Károly, 1974) rendezett további tennivalóit, és elégedetten lépett ki az utcára.
Anyagilag nem lévén túlságosan eleresztve, nem látott más lehetőséget, minthogy ellopjon egy újabb évjáratú Ford T-modellt (Galamb József, 1908), és addig furikázzon vele a városban, amíg egy félreeső helyen parkoló dízelmotoros BMW-re (Anisits Ferenc, 1983) nem bukkan. Pár kör után ezt a járgányt is az út szélén hagyta, és hosszan nézegetett be a különböző parkoló autók ablakán, míg egy olyan Chevrolet-t nem talált, amely automata sebváltóval (Bíró László, 1932) volt ellátva. Ezek után már gyerekjáték volt meglovasítani egy riasztóval el nem látott, de amúgy remekül felújított VW-bogarat, melynek szimbolikussá növekedett dizájnja Barényi Béla munkásságának része (1925).
Talán mérsékelten jó ötlet ezek után biciklin menekülni, ám az erős délutáni fények ellenére így juszt is bekapcsolhatta a lámpát működtető dinamót (Jedlik Ányos, 1861). A rendőrök azonban gyorsan elkapták, és legnagyobb szerencséjére egy helikopterbe (Asbóth Oszkár, 1928) tuszkolva szállították el. Miközben hátratekert kézzel vergődött az imbolygó padlón, némi mélabúval arra gondolt, milyen kár, hogy a bilincset nem magyarok találták fel.
A listát fejben végigpörgetve azon is sajnálkozott, hogy a mai napon nem sikerült Pulitzer-díjas újságíróval kezet szorítania (Pulitzer József, 1917), és lemaradt a fényáteresztő üvegbeton látványáról (Losonczi Áron, 2001). Aztán eszébe jutott, hogy még nem egészen esélytelen, és a fedélzeten uralkodó hangzavarban elkezdett csengő hangon szolmizálni, mégpedig a világszerte népszerű zenetanítási technika, a Kodály-módszer vívmányait felhasználva (Kodály Zoltán, 1929)."
Áldás! Lótusz (Facebook)