Muszáj-e, hogy mindig erős legyél, tartsd magad és ne törj el?

Egyértelmű a válaszom: NEM!

Az alábbi dalt szinte minden nap hallom a rádióban. A dallam keserédes, de a szövege is megbabonázott. Ez adta az ihletet a mai bejegyzésemhez.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=60ItHLz5WEA[/embed]

Az élet nem egy 45 fokos szögben felfelé tartó egyenes. Bár lineárisnak lineáris, de inkább hullámmozgást végez, minthogy egyetlen egyenes mentén haladna. Az életünk inkább egy görbére hasonlít. Miért mondom ezt? Megszületünk, úgy tűnik, néhány évig szinte semmi nem történik velünk, csak a testünk fejlődik. Ez nem így van: a szülök, a családtagok mind-mind hatnak ránk: a lelkünkre, az érzéseinkre. Cseperedünk, felnövünk. Gyermekkorunkban is érnek bennünket sikerek (pl. egy jó osztályzat, egy olyan szülinapi ajándék, amire már régóta vágytunk), de érnek bennünket negatív dolgok is: a dolgozat nem úgy sikerül, ahogy a szeretnénk, a szomszédfiú meghúzza a hajunkat, vagy épp nem tartozunk az osztály "elitjébe". Ezek a kudarcok a hullámvölgy felé húznak bennünket, mintsem felfelé. De valahogy túléljük ezt is. Amikor nagyon szomorúak vagyunk, sírunk, odabújunk anyukánkhoz.

De felnőttként azt hisszük, hogy odabújni, sírni, szomorúnak lenni ciki. Amikor bajunk van elvonulunk és rongyosra olvassuk az önfejlesztő, a pozitív gondolkodásra tanító könyveket - ahelyett, hogy jól kibőgnénk magunkat.

Mert néha kell ez is. Érezni kell, hogy mennyire törékenyek, sebezhetők és gyengék vagyunk. Ez nem szégyen. Ez azt jelenti, hogy vannak érzéseink, hogy vannak fájdalmaink. Azt jelenti, hogy élünk!

Sokáig nem nem szabad ebben a szomorú állapotban maradnunk, mert ha túlságosan belemerülünk, akkor akár depressziósak is lehetünk!

Ezért adjunk néha időt magunknak: sírni, hisztizni, csapkodni, elvonulni, egy picit sajnálni magunkat. Beszéljük ki, gondoljuk át, engedjük el....

És aztán, amikor kiszomorkodtuk magunkat, újult erővel, megerősödve kezdjünk új életet, folytassuk egy "magasabb" szinten.