Az érzéseim nagyon ambivalensek.

Annyi tehetségkutató műsor van, mint égen a csillag. Ennyire jól énekelnek-táncolnak, és ennyire tehetségesek a magyarok? Ahányan már részt vettek ilyen megmérettetésben, már egy megyeszékhelynyi ember próbálkozott "könnyű pénzhez" jutni.

Először is le kell szögeznem: ha én lennék Pavarotti, akkor sem mernék kiállni több száz ember elé. De még a négy mentor elé sem.... Szóval nagy piros pont mindenkinek, aki elég bátor ahhoz, hogy kiálljon magáért.

Azokra, akik kiállnak és se ritmusérzékük, se énekhangjuk nincs és még botfülűek is- és mégis kiállnak - irigylem őket az önbizalmukért. Viszont sajnálom őket, mert a családjuk és barátaik nem szeretik őket eléggé! Mert ha szeretnék és őszinték lennének velük, akkor biztos elmondanák nekik, hogy "Fiam, ne haragudj, de én úgy gondolom, hogy igaz, hogy nagyon jól énekelsz, de nem vagy profi, és ne nevettesd ki magad a TV-ben. De én melletted vagyok és ha tényleg az éneklés az álmod, először elmennék énektanárhoz."  Ha ez egy szerető család, akkor nem sérül egyik fél sem. Hanem az őszinteség erősödik és a bizalom. A szeretet.

És mi  a B-verzió? Egy ugyanolyan "amatőr" apuka-anyuka minden szépnek és jónak elmondja a pici fiát. És a pici fiuk elhiszi magáról, hogy tényleg tud énekelni. A zsűri viszont rövid úton kiszavazza. Mit fog ebből levonni? Hát azt, hogy milyen szemetek az emberek, pedig ő tök jól énekelt...

Azonban vannak valódi gyöngyszemek is. És ők nem olyan pökhendien mennek ki a színpadra. A tehetségesek alázatosak. Már szinte az első lépésükből látszik, hogy nem azért mennek oda, mert apuci-anyuci úgy gondolták, hogy jó. Az őstehetségek belül érzik, hogy ők tényleg jók. De mivel művészlelkek és érzékenyek, félnek a csalódástól, és nehezen nyílnak ki. Még amikor megkapják az igeneket, akkor sem hiszik el...

De miért fontos, hogy valaki megmutathassa a tehetségét? Miért kellenek ezek a műsorok (ha kellenek)?

Régen a különböző embercsoportok háborúztak, harcban álltak. Mindig volt kihívás, mindig küzdeni kellett. Az ember vérében van a versengés, az, hogy ő legyen a legjobb, hogy ő nyerjen. Ma már eltunyultunk ilyen szempontból... De még ma is kellenek a kihívások, a kakaskodás. Inkább énekeljünk, mint lövöldözzünk!

Na és a "siker, pénz, csillogás" sem az utolsó szempont az ilyen vetélkedők esetén. Mert amennyi pénzt el lehet vinni egy év alatt, annyit én 10 év alatt keresek közalkalmazottként (8 éve nem volt béremelés; 2009-ben több pénzt kerestem nettóban, mint most 2016-ban). Sokaknak ez az egyetlen kiugrási lehetőség. És ezt meg is értem. Ezért nagyon motiváló győzelem.

Azonban a belső út sem elhanyagolható, amin végigmennek a jelöltek. Lassan kinyílnak, nő az önbizalmuk, megbékélnek magukkal és fejlődnek. Mind emberileg, mind művészként. Akik tényleg jók, beindul a karrierjük, de sokan eltűnnek a süllyesztőben...

Amit viszont nem igazán értek, azok a bocsi a kifejezésért, de máshogy nem tudom: "pisisek". Miért kell 14 év alatti gyerekeket mutogatni a televízióban? Miért kell velük szexuális töltetű dalokat énekeltetni velük. (Szerencsére) nem is értik, hogy miről énekelnek. A táncosok és néhány énekes palánta valóban tehetséges. De miért kell egy gyerekek már 5-6 évesen a TV-ben mutogatni?

Ha valaki sértésnek érzi a megfogalmazott gondolataimat, az csak a véletlen műve lehet. Minden tehetségnek drukkolok!

Neked mi  a véleményed?