Japán összecsukható legyező
A legyező története A legyező ősi időtől fogva elterjedt eszköz, mely hűsítés vagy tűz élesztése céljából légáramlatot idézünk elő, rovarokat, különösen legyeket kergetünk, végül a nap sugarai ellen védekezünk. Legkezdetlegesebb alakja a tollból, szőrből, vagy növényi rostokból, s efélékből összekötözött és nyélhez erősített pemet, mely bozontos állati farkhoz hasonlít. Egyiptomi és perzsa festményeken olyanok is fordulnak elő, melyek lekunkorodó végű egy szál hosszú tollból állanak és melyek csakis a rovarok elleni védekezésre szolgáltak. A középkorban flabellum vagy ripidion nevezetű legyezővel űzték el a legyeket az Úr asztalán levő kenyérről és borról. További kezdetleges alak a levél, mely pl. a pálmalevél össze nem hajtható lapjából és annak szárából áll. A levélnek lapját szalma, kelme, vagy papír helyettesítheti. Az ókori népeknél, s egyiptomiaknál a lotosz leveléből, nemkülönben virágából és a pálma leveléből készített legyező általános volt. A görög és római nők részint ilyen, részint tollakból készült legyezőt használtak. A kínaiak és a japánok régi időtől fogva festett papírból készítik levélalakú legyezőiket, a papírt gyakran bambusznádból való bordákra feszítik. A kerékalakú legyező körben kifeszített selyemből vagy pergamentből, vagy pedig sugarakként elrendezett tollakból, s eféléből való. Ilyen a görögkeleti egyházban a szeráf fejéből kinövő hat szárny (hexapterigenes). Minthogy a kelmét, hogy kerek alakot öltsön, hajtékokba kellett szedni, a kerekalakúból keletkezett az összehajtható legyező.
Japán harci legyező
Theolinda longobard királynénak (Kr. u. VI. század) összehajtható legyezője volt. A középkorban leginkább tollakból készített, levélalakú, össze nem hajtható legyező dívott.
A legyező Európában
Az összehajtható legyező Európában a XVI. században kínai hatás alatt vált általánosabbá; keskeny és vékony küllőik elefántcsontból, teknősbékából, szaruból vagy fából vannak. A XVII. századtól kezdve Európa művelt népei rendkivüli fényt űznek a legyezővel, nemcsak drága anyagból állítják elő, arannyal áttört művű díszítményekkel, sőt remek festészeti ábrázolásokkal díszítik; vannak olyanok is, melyeket üveg alatt őriznek és soha nem használják. A fényűzési legyezők készítése Párizsnak úgyszólván kiváltsága volt. A XX. század végén Párizsban ezer, Oise megyében háromezer férfi és nő háziiparilag űzte a legyező készítését. Az évenként előállított legyezők értéke 10 millió frank volt, ebből az anyag értéke 2-3 millió; Franciaország évenként 2 millió értékűt fogyasztott, 8 millió értékű volt a kivitel. Spanyolországban is foglalkoztak legyezőkészítéssel; a termelés egy részét Dél-Amerika és Havanna fogyasztotta. Olaszországban a helyi fogyasztás számára készültek legyezők. Bécsben szép fejlettséget ért el e használati tárgy előállítása. Az európai országok azonban a munkabér magasságánál fogva nem bírtak versenyezni a kínai és japáni termékek olcsóságával.
A legyező ma Mondhatnánk, hogy az elektronika korában a legyező elvesztette alapvető funkcióját, és ennek köszönhető eltűnése a köznapokból, ez azonban csak részlegesen fedné a valóságot. Hiszen az utcán, légkondicionáló nélküli buszon vagy helyiségben bizony manapság is nagy hasznát vennénk, mit több: a mediterrán országokban ma is sokszor találkozhatunk vele. Valószínűleg inkább annak a folyamatnak lehet szenvedő alanya, ami a divatelemek fel- és leszállóágát irányítja: egy-egy elem hihetetlen népszerűségnek örvend pár éven vagy évtizeden keresztül, majd ugyanilyen lendülettel divatjamúlttá, viselôje számára kínossá válhat. Más, eredetileg kizárólag praktikuma miatt viselt tárgy történetében megfigyelhető ugyanezeknek a hullámhegyeknek és -völgyeknek az ismétlődése – gondoljunk csak például az utóbbi évek slágerdarabjára, a gumicsizmára. Hogy a legyező sem tűnt el teljesen a divat süllyesztőjében, azt jelzi a tény, hogy a Louis Vuitton is előállt nemrég egy szériával.
A legyező finom, mai szemmel kissé túl komplikált flörtölési jelrendszere azonban a múlté. Bár manapság számos kellék áll a rendelkezésünkre, hogy szándékainkat a másik fél tudomására adjuk, ezekhez nem fűződik olyan bevett kommunikációs mód, mint a legyezőhöz. Talán az utóbbi években divatbajött, direktségükben döbbenetes világító karszalagok és pólók, amelyek viselőjük magánéleti státuszát és a konkrét estére vonatkozó aspirációit hivatottak jelezni, kiváló szimbólumai annak, hogy milyen utat járt be a flörtölés története az utóbbi évszázadokban.
A kokettálás eszköze Európában a legyező kizárólag mint a női kelléktár része terjedt el. A nők viszont kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket: már nem csupán frissítésre használták, de bevetették flörtölési-ismerkedési arzenáljuk elemeként is. Külön szótára született a legyezőhasználatnak, amelynek útmutatóit betartva a kiválasztott tudtára adhatjuk, hogy szabadok vagyunk a következő táncra, vagy hogy szívünk már más felé repes.
Legyező és liturgia Érdekes, hogy míg a legyező a szalonokban is konstans népszerűségnek örvendett, addig egy ezzel párhuzamos pályán is szimbolikus szerepet öltött. Liturgikus használatát feltehetőleg Szíriából vettük át. A középkorban a flabellum nevű legyezővel űzték el az oltáron lévő kenyérről és borról a legyeket. Az 1962-65-ös II. Vatikáni Zsinatig a pápa egyik jelvénye a pávatollból készült legyező volt. Ha a legyező nem érte el a kellő hatást, akkor nézzétek meg ezt a tök jó ásványvízreklámot: https://lotusz.cafeblog.hu/2014/05/19/asvanyviz-zsenialis-reklamja/ forrás: wikipedia.org képek: szivarvany.hu; tvn.hu
