Sosem hittem volna, hogy egy város ekkora benyomást tud tenni rám… Viszont a Velencébe történt kirándulás óta elhiszem, hogy vannak különleges kisugárzású helyek a Földön, melyek mindenkit megérintenek.
A nyolcórás buszon töltött utazás után, mely kellemesnek semmiképp nem volt mondható, kényelmesnek még kevésbé, kb. reggel 8 körül értünk úticélunk közelébe, a tengerpartra. Itt a buszt felváltotta a vaporetto, vagyis a vízi busz. Na ez a járgány szállított bennünket célállomásunkhoz.
Velence ilyenkor még alszik: sem a helyiek, sem a turisták nem képviseltetik magukat a hosszú útról érkező vándor fogadásánál. De nem is volt baj, legalább nem kellett a többi turistát kerülgetni, akinek kb. 80%-a magyar, 20 %-a pedig ázsiai: kínai, japán…
Na de ne kanyarodjunk el ennyire, hiszen még sok érdekességet szeretnék megosztani veletek! Jó volt, hogy még nem volt dugó (igen, ezt majd kifejtem), nyugodtan lehetett sétálgatni a városban. Első utunk a Szent Márk térre vezetett.
A tér lenyűgöző, az épületek csodásak! Körbesétálva a teret, több árusba is belebotlottunk, akik valami érdekes zacskószerű zoknifélét árultak. Először nem tudtuk, mi ez… Később rájöttünk: reggel még mikor odaértünk éppen apály volt, könnyen ment a közlekedés. Később viszont, estefelé, a tenger kezdte visszafoglalni a hatalmat az épített természet felett. Ez a zacsi pedig az emberek csizmáját, cipőjét védi, hogy ha már kezd a víz “betörni”, ne ázzanak el.
A galambokat imádom: itt aztán nem éheznek… Eléggé kis töltött galambok:
De a tér képével sem lehet betelni.
Már odaérkezésünkkor is nagyon furcsa volt, később az idegenvezető is elmondta, hogy itt nem közlekednek semmilyen szárazföldi járművel: sem autó, sem kerékpár nincs a városban. Csak hajók. Velencében egyébként nagyon alacsony a lakosság száma: az itt dolgozók kinn a parton laknak és az ott található parkolóban hagyják autóikat, majd a vízi busszal jönnek át a városba. Az áruszállítók is egy kézi kis járművet használnak, melyet könnyen tudnak mozgatni.
De hinnéd, hogy még így is van náluk dugó? Ha hiszed, ha nem, létezik: a keskeny kis csatornákon van, hogy egyszerre találkozik több gondola. Ilyenkor nem azt csinálják, mint a pesti csúcsforgalomban: duda, anyázás, duda, anyázás… Ehelyett óvatosan, ráérősen, kicentizve kerülik ki a másik hajót.
Itt például elég meleg volt a helyzet! De türelemmel és odafigyeléssel mindent meg lehet oldani!
A Szent Márk tér megtekintése után a csoport tagjai közül ki erre, ki arra indult, hogy nyakába vegye a várost és minél többet lásson abban az ott töltött pár órában.
Mi nem a múzeumot, hanem inkább a csavargást választottuk és szerintem nagyon jól tettük! Bár így a sóhajok hídján nem tudtunk átmenni… Viszont így jobban néz ki:
A szűk kis sikátorok, a keskeny csatornák, az érdekes-omladozó falak között nem lehet nem szerelmesnek lenni! Ezért is helyeztünk el lakatot az egyik kerítésen. Bár ez top secret! De tényleg! 50 eurós bünti jár érte! Igaz, hogy ez nem “az a” híd, de a szándék a lényeg!
A városkép egyébként elég omladozó, nem sokat költenek a házak felújítására: mint már említettem, a velenceiek nem laknak itt, ezért nem is költenek a házakra. A látványosságokat azonban rendben tartják. Viszont sajnos Velence napai meg vannak számlálva: hamarosan el fog süllyedni, legalábbis a tudósok ezt állítják.
Addig viszont nagyon izgalmas újabb és újabb sikátorokban sétálni: a legszebbek azok a helyek, ahol kevés a turista. Ezért ahol láttuk, hogy mindenki jobbra megy, mi balra mentünk, vagy fordítva. Így kevésbé néptelen, de felfedezésre váró kis utcába futottunk bele:
Nem lennék nő, ha nem botlottunk volna bele “véletlenül” Velence Váczi utcájába:
Arany, gyémántberakásos mobilt?
Vagy több százezer eurós pezsgőt, valaki?
A sikátorokat megunva a csatornák szépségeit indultunk felfedezni. Ezzel a látvánnyal és főleg érzéssel nem lehet betelni!
A városnézés közben megéheztünk, ezért úgy döntöttünk, hogy egy pizzából nyerünk erőt a további programokhoz. A pizza sajnos csalódás volt: kevésbé ízletes, mint, amit mi pizzaként fogyasztunk Magyarországon, viszont a sajt isteni volt rajta. Egy adag három pizzaszeletből áll, de a nőknek elég ebből kettő is… nem baj. Majd a pasid megeszi a “maradékot”.
Ha már az étkezésnél tartunk, az egyik legnagyobb élmény a halpiac volt. Bár ez nem volt betervezve, egyszer csak itt kötöttünk ki. Bár utálom a tengeri herkentyűket, ez a piac lenyűgöző volt! Az a pörgés, az olaszok folyamatos és dallamos beszéde egyszerűen teljesen lázba hoztak. A halak, rákok, polipok annyira nem villanyoztak fel, de aki szereti az effajta ínyencségeket, annak ez egy álom!
És miért éppen februárban látogatnak rengetegen Velencébe? A karnevál miatt! Ez a színes forgatag, a mesés ruhák és gyönyörűen díszített maszkok káprázatosan szépek! Ha viszont nem akarod a gatyád otthagyni, akkor amint lelépsz a vízi buszról, ne kezdj el vad fotózásba, ha nem akarod, hogy megkergessenek, mert fizetés nélkül távoznál. Igen, Velence kapujában pénzért fotózhatod a maskarás embereket, de ha távolabb mégy, ott már ingyen készíthetsz fotókat! Szóval csak türelem!
A karnevál egész februárban több ezer turistát vonz. Négy hétig tart a vigadalom, mely során maszkos, szebbnél szebb ruhákba öltözött, vidám helyiek szórakoztatják a turistákat lépten-nyomon.
Ez pedig velem tartott emlékként:
Egy ilyen árusnál vettem:
A hazaút nagyon hosszúnak tűnt, és hajnalban nem voltam biztos benne, hogy jól tettem, hogy 1400 km-t utaztam azért, hogy 12 órát Velencében tölthessek. De amikor már kicsit pihentebb voltam, azonnal töröltem ezt a képet a fejemből. Ilyen csodás napban ritkán van része az ember lányának. Azt kívánom, hogy te is eljuss az életben Velencébe!
Még néhány kép, kedvcsinálónak:
Ha tetszett a cikk, oszd meg és kövess a FACEBOOK-on