Vianney Szent János, az Ars-i plébános imája.

pixabay

Ki volt Vianney Szent János, Ars-i plébános? (ktp.hu nyomán)

Jean Marie Baptiste Vianney, az ars-i plébános  a Franciaországban, Dardillyben Lyon közelében született 1786. május 8-án. Szülei, Matthieu Vianney és Marie Beluze hat gyermeket neveltek, ő volt a harmadik a sorban. Az elemi iskola óráin csak ritkán vett részt, mert apjának kellett segítenie a munkában, emiatt kezdetben alig tudott írni és olvasni.

A francia forradalom vallásellenessége hatására sok pap rejtőzködött (hogy folytathassák hivatásukat). A Vianney család továbbra is részt vett a miséken, mégha ez illegális volt is. Elsőáldozására titokban készült föl 1799-ben. nővérétől tanult írni és olvasni. 1805-ben amikor már az állam engedélyezte az egyházi hivatás gyakorlását. 19 éves korában apja beleegyezett, hogy elhagyja a birtokot és M. Balley, Ecully plébánosa tanítsa, többek közt latinra, aritmetikára, történelmre, földrajzra.

Tanulmányai 1809-ben ismét félbeszakadtak, amikor besorozták Napóleon seregébe, ahol megbetegedett, majd felgyógyulása után egy dezertáló csoporthoz került, végül 1810-ben tért vissza hetett Ecullybe.

A lyoni érseki helynöknek és Balley pártfogásának köszönhetően befejezte tanulmányait és pappá szentelték és 1815 augusztus 14-én mutatta be első szentmiséjét. Balley abbé káplánja lett, aki azonban néhány hónap múlva meghalt. Püspöke plébánoshelyettesi kinevezéssel Arsba küldte, ahol azt tapasztalta, hogy a vallásosság a francia forradalom éveinek egyházüldözései következtében nagy károkat szenvedett.

Minden buzgósága ellenére nagyon egyedül érezte magát. Alig evett. Éjszakánként a templomban virrasztott az Oltáriszentségnél. Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, ezért teljes reményvesztettségben kérte a lyoni érsektől, hogy elhagyhassa Arsot, de a Saone folyó áradása miatt nem tudott elutazni, így feladta távozási tervét. Belevetette magát a munkába: felújította öreg templomát, és a környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére akkoriban mindenfelé tartott népmissziókban, ahol többnyire csak gyóntathatott. Miközben a többi pap között -saját szava szerint - olyan volt, mint a falu bolondja, azokat, akik rábízták magukat követték őt, sőt néhány család, akiket megragadott szava és élete, áttelepült Arsba, s lassanként maga a falu is kezdett megváltozni.

Sajnos tevékenységét irigység követte. Éjszaka látomások gyötörték, nehezen aludt, de a szomszédai sokszor mellette voltak a reménytelen éjszakákon és virrasztottak mellette. A félelmetes és kegyetlen jelenségek mindennapos próbatétet jelentettek számára. Bántották a bírálatok is, amelyek mindenfelől érték, nyugtalanította teológiai műveletlensége és egyre nőtt a szomszédos plébánosokkal való feszültség. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált.

Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává.  Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. 1832-től egyre többen jöttek Arsba, a környező falvakban gyorskocsi-szolgálatot szerveztek, hogy mindenki eljuthasson az arsi paphoz, ha gyónni akart nála, szinte éjjel és nappal gyóntatott.  1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól úgy kimerült, hogy súlyosan megbetegedett, közel került a halálhoz, a betegek szentségét is felvette, és a környezete már búcsút vett tőle. De rövidesen talpra állt és felgyógyulása után elmenekült falujából. Az emberek azonban utána mentek, s mikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza.

Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében, akit miután megkapott hamarosan zsarnokoskodni kezdett felette. Ez az állapot hét évig tartott, mialatt ő teljesen visszahúzódott, csak mentegette káplánja erőszakosságát és szenvedett. Közben nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott megnyitni, és - anélkül, hogy észrevette volna - csodákat művelt. Az évenként Arsba zarándokló emberek száma pedig a százezer felé közeledett. Amikor püspöke elhelyezte a káplánt, attól félt, hogy ismét egyedül marad, ezért püspöke új káplánt küldött melléje.

Lassan mindenét szétosztotta a szegények között, vagy amije volt, az ő javukra eladta. A tisztelet megnyilvánulásai ellenére - püspöke tiszteletbeli kanonokká, a kormányzat pedig 1855-ben lovaggá tette -meg volt győződve semmiségéről. 1859 augusztus 4-én halt meg. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává nyilvánította.

×××

A sok nehézség, a félelem, a szenvedés, a megpróbáltatások idején az alábbi imát ismételgette, melytől lelkileg-testileg megerősödve tudta folytatni tevékenységét.