Be kell valljam, a héten nagyon nem vagyok - voltam - formában. A tízmilliószoros napon nagyon összeszedtem magam és tökéletes volt minden, de se az előtte lévő, se az utána következő napok nem voltak életem legjobb napjai. Az írást is inkább csak kötelességnek éreztem (én egy kötelességtudó ember vagyok, ezért, amikor a legrosszabb volt minden, akkor igyekeztem  a legvidámabb cikket írni), de örömet nem okozott. Sőt megkönnyebbülést sem.

Vannak az embernek korszakai (rövid ideig), amikor nem találja a helyét. Amikor azt érzi, hogy mindent elveszt, mindennek az irányítása kicsúszik a kezéből. Hogy ami eddig szinte magától ment az életében, most még noszogatással sem akar megmoccanni sem.

Most én is egy gödörben ülök, úgy érzem. Egyszerűen semminek nem tudok örülni, unok mindent és mindenkit, legszívesebben beülnék egy sarokba és hangosan zokognék. Igen, kedves ellenségeim, ez is én vagyok! Néha nekem is vannak nehéz napjaim. Amikor azt érzem, hogy kész vége, elmúlt minden, az erőm elhagyott és többé nem fogok tudni fölállni.

De ilyenkor mindig van egy olyan pont, amikor már nem lehet lejjebb. Amikor már nem tudnak olyat vágni az ember fejéhez, ami még fájna. Amikor már a rossz is majdnem jó. A mikor csak azt várom, hogy mikor múlik már el? És igen. Eljön az a pont. Amikor fel kell állni!

Reggel felkelek, és gyönyörűen kisminkelem magam. Felveszem a legszebb ruhámat és cipőmet még akkor is ha egy tök átlagos hétköznap van. A legszebb táskámat viszem magammal (azért egy tábla csokit elrejtek benne, hátha szükség lesz rá). És veszek egy nagy levegőt, kihúzom magam, felteszem  a legszebb mosolyomat, és kilépek a nagyvilágba. Az emberek furcsán bámulnak, mert tudják, hogy ez most mégcsak egy erőltetett mosoly. De minél tovább tartom az ajkaim "mosoly-pozícióban", annál inkább belül is elhiszem. És akkor kisüt a nap. Egy szembejövő járókelő rádmosolyog. A buszsofőr szépen széles mosollyal köszönt. A kollégáid megdicsérik az új ruhád. Felhív egy rég nem látott barátod, barátnőd és megbeszéltek egy találkát.

És a külső szépség és jóság lassan, komótosan befelé szivárog és megrepeszti azt a burkot, amely a szíved akarja teljesen összeroppantani.

Ha mindeközben belül is elkezded építeni magad, pl. sokat mantrázol, relaxálsz, véded magad, elképzeled, hogy körbevesz a fény, a segítőid a tenyerükön hordoznak és csak arra várva állnak körül téged, hogy megszólalj és kérd a segítségüket, akkor az szorító érzés lassan elpárolog. Ha még elmondasz egy imát (vagy többet), füstölőzöl, meggyújtasz egy gyertyát is, akkor biztosan alakulni fogsz. Úgy érzed, hogy elkezdesz emelkedni. Az a gúzsba kötöttség egyszerűen, mint egy rád tekert kötél elszakad és lefejtődik rólad.  És már nem érzed a lelki fájdalmat, az örömtelenséget, a reménytelenséget, a kilátástalanságot. Mert amikor te elkezdesz magadon dolgozni, akkor a külső körülmények is átalakulnak, javulnak.

Amikor pl. balesetet szenvedsz, az is okkal történik. Le akartak már állítani, mert túl sokat pörögtél. Egy picit le kell állnod és átgondolnod az életed folyását.

Vagy elhagy a párod... És te bepánikolsz. De tényleg valóban ő az aki boldoggá tesz? Vagy csak megszokásból voltatok együtt. Hogy már te is kifelé tekintettél a kapcsolatból és ő is? Hogy már nem értetek kedvesen egymáshoz? Hogy csak vita volt? Ennél jobbra vágysz. És jobbat is érdemelsz! Ha lehiszed...

És mi van olyankor, amikor egyedül vagy. Már nagyon várod, hogy rád találjon az igazi. A hiánya szinte elviselhetetlen? Lehet, hogy még meg kell tanulnod valamit? Például főzni? Vagy jól masszírozni? Vagy kedvesen beszélgetni? Vagy szépen mosolyogni ? ( Sosem tudhatod, hogy ki miért szeret beléd..)

És a pénztelenség? Kudarcnak éled meg minden egyes napodat? Nem kellesz senkinek? Nincs semmire pénzed? Akkor lehet, hogy tanulnod kell valamit. Lehet, hogy nem konkrét könyvbeli tudásra kell szert tenned, hanem pl. a magabiztosságod tesztelik (az Égiek). Mi lenne, ha megerősítenéd magad, és nemcsak levélben küldözgetnél önéletrajzot, hanem elmennél a kiszemelt munkáltatókhoz? Ha sikerrel jársz ez számodra is egy rendkívül pozitív visszacsatolás: elindultál, megtetted, győztél. Kell ennél több?

Nálam sokszor az a baj, hogy máshoz hasonlítgatom magam. De nem éri meg. Más teljesen más: a lelke, a teste, az élete... A családi és egyéb kapcsolataiba sem látunk bele. A mosolya mögé se látunk... Lehet, hogy csak álca. Neked elég, ha csak magaddal törődsz, ha csak magadat akarod felemelni. Csak magadat akarod megváltoztatni.

Amint kint, úgy bent, amint fent, úgy lent.

Ez egy életen át tartó küzdelem. De kín, és gyötrelem nélkül nincs fejlődés. Ahogy vasat meg kell edzeni, hogy erősebb, és szilárdabb legyen, vagy a széndarab nagy nyomáson és idővel gyémánttá alakulhat, úgy az embert is a mepróbáltatások, a küzdelmek edzik meg, nemesítik, erősítik, és teszik jobbá.

Te szén akarsz maradni, vagy gyémánt szeretnél lenni?

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is! Ha van kedved, kövess a Facebookon is!

Áldás! Lótusz